Publikációk

Közel tíz esztendős múltra tekint vissza a Magyar Honvédség Altiszti Akadémia és a HA5KDR Budapest Fővárosi Rádióamatőr Klub együttműködése. Mondhatjuk úgy is, Szentendrén a katonai-civil együttműködés fajsúlyos valóság, melyből mind a két fél profitál.

Talán magyarázni sem kell, hogy most, a koronavírus járvány nyomán támadt veszélyhelyzetben az eddiginél fokozottabb feladatok hárulnak mind a honvédség alakulataira, mind a klub tagjaira. Ugyanakkor az is igaz, hogy pont e kiélezett időszakban lett kiemelt szükség olyan kölcsönös szolgáltatásokra, melyek kissé oldják az emberekben óhatatlanul meglévő feszültségeket. Az Akadémia honlapján induló, időben nem korlátozott - s akár távoktatásként is felfogható - cikkfolyam e célt, azaz a pihentetést és a tudományos ismeretterjesztést igyekszik szolgálni.

Következzék tehát a Magyar Királyi Honvédség (MKH) második világháború előtt és alatt, a szárazföldi és repülőerőknél alkalmazott rádióinak leírása. Fontos részlet, hogy mi nem a megszületés, hanem a számsorrendet vettük alapul, de ha van információ, az egyes cikkekben jelezzük, hogy melyik eszközt mikor hozták létre.

Még egy lényeges apróságot le kell szögezni: az úgynevezett aktív elem az összes eszközben az elektroncső. Nem is nagyon lehetett máshogy, mivel a tranzisztort csak a második világháború után fedezték fel. Tehát ha az egyes cikkekben fűtő- anód és rácsfeszültségről írunk, akkor az a korabeli katonai szlengben uborkásüvegnek is mondott elektroncsövek Voltban kalibrált adatait jelenti!

Az R/1 és az R/1a

Az alacsony teljesítményű, háton hordozható berendezést alapszinten használták. Hullámterjedelme 4.980-tól 7.250 Khz-ig terjedt. Fontos közbevetni, hogy a magyar gyártású készülékek jelzőtárcsáin soha nem frekvencia, hanem folyószám szerepelt – így az R/1-es 611-677-ig volt hangolható. A távírászokat külön (a folyószám/kHz adatokat tartalmazó) átszámító zsebkönyv segítette a munkában. Minderre a korabeli vezérkar szerint két okból volt szükség: egyrészt el akarták kerülni, hogy – az akkoriban még csak feltételezett – harcok során az ellenség birtokába került készülékek támpontot adjanak azok frekvenciájára. Másrészt úgy vélték, a számokat sokkal egyszerűbb értelmeznie a rádiótechnikában járatlan bakáknak, mint a Kiloherzeket. Ugyanakkor azt is lényeges leszögezni, hogy ez a variáció a második világháború harcaiban visszájára fordult: a németek ugyanis kHz-ben és MHz-ben skáláztak. El lehet képzelni, hogy a folyószámokhoz szokott magyar híradók körében milyen galibákat okozott az eltérő módszer – s sajnos volt erre példa gazdagon.

Visszakanyarodva a készülékre: a tizenegy kilogramm tömegű R/1 adó-vevő amplitúdó-modulált (AM) távbeszélő üzemben dolgozott, de alkalmas volt Morse jelek vételére is. Táplálása 4,5 és százhúsz Voltos száraztelepről történt, üzemideje egy négyes adás-vétel viszony mellett hetvenöt órát tett ki. Azaz egy garnitúra áramforrás, napi tíz órás használatot feltételezve egy hétre volt elegendő. A 4,5 Voltos fűtés áramfelvétele kétszáz, míg az anódé négy milliamper volt. Hatótávolsága sík terepen hat-nyolcszáz, míg hegyek között, erdőben négyszáz méter körül mozgott. Az egy adó és négy vevőcsövet tartalmazó berendezést két perc alatt lehetett telepíteni. Kiszolgálásához egy ember kellett.

A hírközlő eszközt nagy titokban fejlesztették és gyártották. A ködösítésre jellemző, hogy aktív alkatrészeit, azaz az elektroncsöveket nem a szokásos, hanem katonai módon jelölték: az adó a tizenhatos, míg a vevőéi a hetes számot kapták. Az R/1 rövidhullámú oszcillátora a környezeti hőmérséklet hatására kis mértékben elmászott, azért a vétel fokozott figyelmet igényelt. A távírász egy úgynevezett beszélőszerelvényt használt, amelyet egy mikrofonból és két hallgatóból szereltek össze. Utóbbiak egyike a szakaszparancsnoknak biztosított befigyelési lehetőséget. A rádiót öt-öt fogással kellett üzembe helyezni és lehangolni – működtetése egyszerű lehetett, mert visszaemlékezések szerint a honvédség csekély technikai tudással bíró tagjai is néhány óra alatt megértették használatát.

A katonai fejlesztők, Jáky József (akkor őrnagy) és Kerényi István (akkor ezredes) sokat vitatkoztak azon, hogy keret- vagy botantennát használjanak a rádióhoz. Kerényi ezredes az utóbbi megoldás mellett tette le a garast, mert emlékezett rá, hogy a világháborúban, az olasz fronton a Piave mellett nagyon megkeserítette a híradó bakák életét a rádióra szerelt huroksugárzó, amely kúszás közben minden ágba beleakadt. Jáky ugyan elismerte ezt a problémát, ám kifejtette, a rugalmas acéllapokból készült ívantenna sokkal jobban bírja az igénybevételeket – akár autóval is áthajthatunk rajta –, mint az egymásba dugható, üreges tagokból álló botantenna. E mellett ezek sugárzási tulajdonságai is jobbak, mint a másiké. Mindezen érvek hatására végül az utóbbi rendszeresítését határozták el.

Bár e készülék utódját, az R/1a-t időben lényegesen távolabb, 1941 derekán alkották meg, technikatörténetileg mégis ide kívánkozik annak ismertetése, hiszen elődjének modernizált változata volt. Az a-jelű verzió belseje már nyolc elektroncsövet tartalmazott és nem csak távíró vételre, hanem adásra is alkalmassá tették. Táplálása 1,25 és százhúsz Voltos száraztelepről történt – ezekkel nyolcvan órát tudott dolgozni – hatótávolsága pedig minden terepen legalább két kilométerre nőtt. E készülékeket jó hatásfokkal és közmegelégedésre használták a második világháborúban.

Érdekességként a készülékek ára és gyártott mennyisége: egy 1941/42 fordulóján összeállított jelentés szerint az R/1-ből ezerhétszáz-harminckilenc darabot készített az Ericsson Villamossági Rt. és a Telefongyár Rt. háromszázhetven pengő egységáron.

Az R/1a a Telefongyár Rt. terméke volt, a cég 1941. augusztusában adott árajánlatában darabját 926 pengőért kínálta a honvédségnek. A HM összesen 2.840 példányt rendelt belőle. A hajdani nyilvántartások sajnos nem adnak eligazítást, hogy mennyi került ebből valóban átadásra. Irányadó lehet, hogy a fentebb említett irat szerint a megrendelés kiadásától számítva hét-nyolc hónap kellett az üzemnek a gyártás előkészítésére. Tudomásunk szerint a minisztérium 1941 decemberében szólította föl a céget, minél hamarabb kezdje meg a munkát. Mivel az Rt. havonta húsz-harminc készülék átadását vállalta, s 1944 novemberében már nem dolgozott, a rendelkezésre álló huszonhét-huszonnyolc hónap alatt sem készülhetett kilencszáz darabnál több.

HA5KDR - HA5CBM

pdf

Közel tíz esztendős múltra tekint vissza a Magyar Honvédség Altiszti Akadémia és a HA5KDR Budapest Fővárosi Rádióamatőr Klub együttműködése. Mondhatjuk úgy is, Szentendrén a katonai-civil együttműködés fajsúlyos valóság, melyből mind a két fél profitál.

Talán magyarázni sem kell, hogy most, a koronavírus járvány nyomán támadt veszélyhelyzetben az eddiginél fokozottabb feladatok hárulnak mind a honvédség alakulataira, mind a klub tagjaira. Ugyanakkor az is igaz, hogy pont e kiélezett időszakban lett kiemelt szükség olyan kölcsönös szolgáltatásokra, melyek kissé oldják az emberekben óhatatlanul meglévő feszültségeket. Az Akadémia honlapján induló, időben nem korlátozott - s akár távoktatásként is felfogható - cikkfolyam e célt, azaz a pihentetést és a tudományos ismeretterjesztést igyekszik szolgálni.

Következzék tehát a Magyar Királyi Honvédség (MKH) második világháború előtt és alatt, a szárazföldi- és repülőerőknél alkalmazott rádióinak leírása. Fontos részlet, hogy mi nem a megszületés, hanem a számsorrendet vettük alapul, de ha van információ, az egyes cikkekben jelezzük, hogy melyik eszközt mikor hozták létre.

Még egy lényeges apróságot le kell szögezni: az úgynevezett aktív elem az összes eszközben az elektroncső. Nem is nagyon lehetett máshogy, mivel a tranzisztort csak a második világháború után fedezték fel. Tehát ha az egyes cikkekben fűtő- anód és rácsfeszültségről írunk, akkor az a korabeli katonai szlengben uborkásüvegnek is mondott elektroncsövek Voltban kalibrált adatait jelenti!

Következzék tehát az R/2 - míg a korábbi, az R/1 és R/1a berendezésekről szóló írás itt érhető el.

Az R/2

Egy eredeti lap a HTI R/2-re vonatkozó könyvéből

Ugyan a sorban a második, de a hajdani fejlesztési rendben a harmadik elem volt az R/2-es rendszeresítése. E berendezés gyakorlatilag a minap tárgyalt R/1 nagyobb teljesítményű ellenállomása, egyszerűbben fogalmazva testvére volt: hullámterjedelme (611-677 folyószámon, azaz 4.987-től 7.250 Khz-ig) és üzemmódja (Amplitúdó-modulált távbeszélő és távíró) megegyezett azzal. A közös hangolású adó-vevő egy fémdobozban kapott helyet, tömege csaknem tizenhat kilogrammot tett ki. Táplálása egy százhatvan Voltos anód és egy öt Voltos fűtőtelepről történt – amennyiben kezelői ügyeltek arra, hogy az adás és a vétel aránya ne haladja meg az 1:4-et, egy garnitúra áramforrással száz óráig lehetett bekapcsolva tartani. Fő tervezője Kerényi István katonatiszt volt.

Az R/2 adó-vevő

A rádióból érkező jelek a korábban már bevált, rugalmas acéllapokból összeállított keretantennára jutottak. Amennyiben ezek a katonák egymásra irányították, hatótávolsága saját típussal AM-ben sík terepen kétezer, hegyvidéki környezetben ezer méter volt. Távíróban ugyan ezeket a viszonyokat figyelembe véve háromezer és ezerötszáz méter adódott. Ha az R/2 R/1-el létesített kapcsolatot, úgy bármilyen üzemben és földrajzi körülmények között ezer-ezerkétszáz méterre tudtak vele elszólni eleink. Mindenképp érdemes ide iktatni: teljesítménye csekély 0,25 Watt volt – összehasonlításképp: egy zseblámpaizzó kettő-négy Wattot fogyaszt, ám az ember legfeljebb csak néhány méterre lát el vele.

Kezeléséhez egy fő kellett, telepítése gyakorlott bakával másfél-két percet vett igénybe – ám ha nem csak rövid periódusokban, hanem több órán át egy helyről használták, a kifáradás miatt három embert osztottak mellé. Háton, országos járművön, lovon (úgynevezett középsaroglyán) és gépkocsin is lehetett szállítani.

Még egy lap a HTI könyvéből

Forgalmazáskor tilos volt a keret irányába állni, de az sem tett jót neki, ha szuronyt vagy sisakot raktak a ládájára. Érdekességként elmondható: egykorú szemtanúk beszámolója szerint Budapest ostroma során néhány alakulatnál levették róla a keretantennát, s helyette hosszú drótot csatlakoztattak a hüvelyekbe. Az átalakítást nem központilag rendelték el, hanem öntevékeny rádióamatőrök hajtották végre. Így az R/2 hatótávolsága többszörösére nőtt – az már más lapra tartozik, hogy a telepek hamar elfogytak, s mivel azokat a harcok alatt pótolni nem tudták, a jó ötlet sajnos nem sokat ért.

Fejlesztése 1936-elején indult, s az eredményes csapatpróbák után 1937-ben már rendszerbe is állították. Gyalogzászlóaljaknál, géppuskás és kerékpáros századoknál használták – zászlóaljanként és századonként egy-egy darabot. Az R/2-t a Standard Villamossági Rt. és a Telefongyár Rt. állította elő kilencszáznyolcvanhat Pengős egységáron. Egy, a Magyar Királyi Haditechnikai Intézet által 1943-ban összeállított jelentés alapján tudható, összesen ezerhatszáz-kilencven ilyen rádiót vett át a honvédség. A gyártásra való felkészülési idő a megrendeléstől számítva fél esztendő volt, s utána havonként nyolcvan-száz készüléket adtak át a Daróczi úti Híradó Szertárnak.

R2-kapcsolása

Az R/2 adója egy LO-410 típusú ikercsővel (titkos katonai jele: 5) volt felépítve, amelynek egyik oldala, mint a jeleket előállító oszcillátor, másik fele pedig modulátorként működött. Amennyiben távíróüzemre kapcsolták, az anódfeszültséget szaggatták meg a Morse-jelek ütemében. Négyfokozatú vevője a kor színvonalán álló, úgynevezett szuperheterodin elven működött. A TKK-2 és TKK-4 jelű csövek fedett katonai kódja 2 és 7 volt. Tervezői már a hitelesítésre is gondoltak: ezt szolgálta a koppantás. E furcsa hang akkor keletkezett a fülhallgatóban, amikor a kisugárzott jel és a mérőfrekvencia megegyezett. Amennyiben a távírász a koppanást nem ott hallotta, ahol várta, akkor egy külön, a rádióhoz bőrfüllel hozzákapcsolt kulccsal pontosítani tudta a skálát. Mindez – értve alatta a korrekció lehetőségét – harci körülmények között óriási előnynek számított, hiszen nem kellett folyamatosan (és találomra) keresgélni a parancsnokságot vagy a szárnyakon küzdő csapatokat, hanem azok mindig azon a folyószámon álltak, ahová előzőleg megbeszélték. (A modern katonai rádiózásban ezt a módszert hívják keresés és utánhangolás nélküli összeköttetésnek. Igaz, a mai berendezések már messze pontosabbak, mint elődjeik – ám nem szabad elfelejteni, a korban jónak számító paraméterekkel bíró R/2-t egy olyan állam hadseregének mérnökei fejlesztették ki, amelyet mesterségesen igyekeztek elzárni a legújabb katonai-tudományos eredmények használatától és alkalmazásától.)

Szóbeli közlések szerint 1942 végén újabb másfél ezer darabos szériára adott megbízást a minisztérium, ám az üzemek a nyersanyaghiány miatt először hallani sem akartak a megrendelésről. Idővel mégis sikerült velük egyezségre jutni, de az érintett társaságok így is csak 1944 elejére ígérték az első példányokat, legkevesebb másfél ezer pengőért. Ez lett az úgynevezett R/2a, amelynek áramforrása egy százhúsz Voltos anód és egy 1,25 Voltos fűtőtelep volt. Erről egy a négyes adás-vétel arány mellett hetven órát tudott működni. Hatótávolsága duplája volt elődjének. Az a-változatból az ismert politikai és katonai okokból legfeljebb néhány száz készülhetett. A termelés ellen hatott, hogy a hozzávaló alkatrészek többségét Németországból kívánták beszerezni, ám a partner maga is szorult helyzetben volt, így alig-alig szállított. E sorok írójának tudomása szerint az R/2a-ról sem kapcsolási rajz, sem fénykép nem maradt fönt. (A szerző éppen ezért arra buzdítja olvasóit, amennyiben akad ilyen anyaguk, osszák meg vele.)

Közel tíz esztendős múltra tekint vissza a Magyar Honvédség Altiszti Akadémia és a HA5KDR Budapest Fővárosi Rádióamatőr Klub együttműködése. Mondhatjuk úgy is, Szentendrén a katonai-civil együttműködés fajsúlyos valóság, melyből mind a két fél profitál.

Talán magyarázni sem kell, hogy most, a koronavírus járvány nyomán támadt veszélyhelyzetben az eddiginél fokozottabb feladatok hárulnak mind a honvédség alakulataira, mind a klub tagjaira. Ugyanakkor az is igaz, hogy pont e kiélezett időszakban lett kiemelt szükség olyan kölcsönös szolgáltatásokra, melyek kissé oldják az emberekben óhatatlanul meglévő feszültségeket. Az Akadémia honlapján induló, időben nem korlátozott – s akár távoktatásként is felfogható – cikkfolyam e célt, azaz a pihentetést és a tudományos ismeretterjesztést igyekszik szolgálni.

Következzék tehát a Magyar Királyi Honvédség (MKH) második világháború előtt és alatt, a szárazföldi- és repülőerőknél alkalmazott rádióinak leírása. Fontos részlet, hogy mi nem a megszületés, hanem a számsorrendet vettük alapul, de ha van információ, az egyes cikkekben jelezzük, hogy melyik eszközt mikor hozták létre.

Még egy lényeges apróságot le kell szögezni: az úgynevezett aktív elem az összes eszközben az elektroncső. Nem is nagyon lehetett máshogy, mivel a tranzisztort csak a második világháború után fedezték fel. Tehát ha az egyes cikkekben fűtő- anód és rácsfeszültségről írunk, akkor az a korabeli katonai szlengben uborkásüvegnek is mondott elektroncsövek Voltban kalibrált adatait jelenti!

Következzék tehát az R/3 és az R/3a - míg a korábbi, az R/1 és R/1a, az R/2 berendezésekről szóló írások itt érhetők el.

Az R/3 első terveit 1932-ben vetették papírra a Haditechnikai Intézet és a Rádiószertár munkatársai. Főbb műszaki jellemzői szerint frekvenciaterjedelme 2.570-5.010 Khz, azaz 293-613 folyószám közé esett. Ez gyakorlatilag a 116,7-től 59,8 méteres rövidhullámú tartományt jelentette. A már létező R/1-es készülékkel három, s az akkor még csak csak papíron lévő R/2-vel hat folyószámon tudott kommunikálni. (Azaz ekkora volt közöttük az átfedés.) Az adó és a vevő egy dobozban kapott helyet, üzemmódja AM és távíró (CW). Kétféle, egy (az R/1-nél már bemutatott) nyolcvan centiméter átmérőjű keret- és egy úgynevezett T-antennára dolgozott: utóbbi egy három méter magasra kifeszítendő és tíz méter hosszú sugárzó volt, amely kiegészült egy, a készülékház földelőpontjához kötött hasonló méretű dróttal, amelyeket ötven centis fakarók tetején rögzítettek, s pontosan az antenna alatt vezettek végig. (Ez az úgynevezett ellensúly.)

A rugalmas acéllapokból álló, bőrbe vart keretsugárzóval hatótávolsága sík terepen és Morse jelekkel tíz, a T-vel harminc kilométer volt. Távbeszélő használata esetén keretantennával öt, a másikkal tizenöt kilométerre lehetett vele elszólni. Hegyvidéki viszonyok között ezeket a számokat általában kettővel kellett elosztani. Érdemes közbevetni: az R/3 mindezt roppant csekély teljesítménnyel valósította meg, hiszen új elektroncsövekkel is legfeljebb 1,53 Wattot (!) tudott magából kipréselni – összehasonlításképpen érdemes végiggondolni: egy zseblámpaizzó kettő Wattos, s fénye meddig elég? S még valami, amelyről mindenképp büszkeséggel kell megemlékeznünk: a magyar polgári és katonai mérnökök olyan eszközt alkottak, amelynek érzékenysége CW-ben elérte az egy mikrovoltot: túl azon, hogy ez akkoriban szenzációszámba ment, a műszakilag kevéssé érzékenyeknek érdemes leszögezni, ezt az szintet sajnos számos, ma gyártott távol-keleti lom sem képes megugrani. Az R/3 egyébként olyannyira kiválóra sikeredett, hogy még az ötvenes évek végén is használták egyes példányait. (E sorok írójának a könyvtárában például található Rákosi-címeres R/3-as leírás.)

Az R/3 kapcsolási rajza

Az R/3 két prototípusát a Standard Rt. készítette el. A gyártás előtt két darab német katonai rövidhullámú adó-vevőt rendeltek, amelyekkel több kísérletet végeztek. Minderre azért volt szükség, mert ezt a hullámtartományt akkoriban még nem teljesen ismerték, s a Daróczi úti szertár parancsnoksága tapasztalatokat kívánt szerezni ezen a frekvenciasávon. A munka csaknem fél évig, az első R/3-ak elkészüléséig tartott.

Az R/3 állomás magasantennája

A hadvezetés a két nullszériás darabot csapatpróbának vettette alá: az egyiket Budapesten, a Központi Híradóiskolában, a másikat Szombathelyen, az ottani laktanyában állították föl. Fontos közbevetni: ekkor nem az utóbb hozzájuk rendszeresített antennákat, hanem nyolcvan méter hosszú sodronyokat használtak sugárzónak. A távolság messze meghaladta a száz kilométert. Az összeköttetést távírón pontosan délben, szóban kettőkor vették fel, s egész sötétedésig kiválóan ment minden, ám a Napnyugta elgyengítette, majd teljesen megakasztotta a beszélgetést. A két résztvevő, Kerényi és Irillsam alezredes hibára gyanakodott: telefonon megbeszélték, hogy éjszaka apróra szétszedik a két rádiót, s másnap reggel újra próbálkoznak. Hogy mennyit pihentek, arról nem szól a fáma, ám annyi a visszaemlékezésekből tudható, hat órakor gyengén, az idő előrehaladtával pedig egyre erősebben hallották egymás jeleit, később pedig beszélgetni is tudtak – de a szürkület ismét tönkretett mindent. Utóbb, már a Daróczi úti szertár könyvtárában ülve és a szakfolyóiratokat tanulmányozva rájöttek, a a tesztüzem alatt a terjedés, és nem a technika ördöge játszott velük. A próbákat ennek figyelembevételével folytatták az Alföldön, a Mátrában és a Bükk-hegységben.

Az R/3 adó-vevő fényképe a HTI 1943-as könyvéből

A rádió ellátására 3,6 Voltos akkumulátor és százharmincöt Voltos száraztelep szolgált. Tartozott hozzá egy kézi hajtású generátor, amellyel az akkumulátorokat lehetett tölteni. Az izomerőre alapozott áramfejlesztő 5,2 és 260 Volt egyenfeszültséget szolgáltatott: a tekerőt kezelő katona egy műszeren tudta ellenőrizni, megfelelő fordulatszámon pörgeti-e a kart. Vevőjében öt, úgynevezett szuper rendszerbe kapcsolt elektroncső, míg adójában három uborkásüveg kapott helyet. Kiszolgálását három katona végezte. Szállítását kézi cipelésénél három, lovasított kivitel esetén két egységben oldották meg. Telepítése keretsugárzóval öt, magasantennával tíz-tizenöt percet vett igénybe. Súlya tiszteletet parancsoló: az adó-vevő tíz dekagramm híján tizenkilenc, a generátor 19,2 míg az összecsomagolt magasantenna 10,3 kilogrammot nyomott. Az R/3-at hosszas tesztelés után 1935/36 fordulóján rendszeresítették. Hadtest szinten működtették, ám anyagi okok miatt a csapatok csak a harmincas évek végén jutottak hozzá nagy számban. Ez volt egyébként a Magyar Királyi Honvédség első, távvezérelhető rádiója: a parancsnok egy tenyérnyi áramkör segítségével – az alkalmazott kábel minőségétől függően – ötven-hetven méterről is adásra tudta kapcsolni a készüléket. Ez számos előnnyel járt: egyrészt ha az ellenség bemérte, s megpróbálta kilőni az adó-vevőt, akkor telitalálat esetén sem sérült meg senki. Ezen túl akár sátorból, vagy megfelelő erősítő közbeiktatásával kisebb telefonhálózatról is lehetett dolgozni vele.

Mint látható-olvasható, az R/3 önmagában is remek berendezés. Ugyanakkor tartozott hozzá pár olyan kiegészítő eszköz, melyeket eleink bár nagy sikerrel használtak, a második világháborúval foglalkozó szakirodalom mégsem tesz említést róluk. A mellőzés a berendezések specialitása miatt érthető – ám valójában mégis méltatlan, hiszen e kis kiegészítők önmagukban is ékesen bizonyítják a Magyar Királyi Haditechnikai Intézet katona-mérnökeinek tudását, illetve azt a műszaki gondolatmenetet, amely megfelelő eszközökkel igyekezett ellátni katonáinkat a világháború során.

Az R/3 távrábeszélőjének fényképe a HTI könyvéből

Elsőként említsük meg az R/3 távrábeszélő pótszerelvényt, amely magának az állomásnak a tartozékát képezte. E furcsa nevű tárgy tette lehetővé, hogy az adó-vevőt tábori telefonkészüléken (TBK) keresztül is üzemeltethesse a személyzet – akár egy kilométer messziről. A hang az akkoriban rendszeresített TBK-1 hallgatójában jelent meg, adásra pedig a kagylón található gomb szolgált. Külön szolgáltatásként az R/3-at egyszerű telefonként is használhatták – igaz, mindezt ne a mai értelemben, tárcsás vonalválasztással gondoljuk. A kapcsolósoron létezett egy szolgálati üzem állás: ha a kallantyút ide tettük, akkor a fülhallgatón található PTT megnyomása nem tette adásba a rádiót, hanem a beszédet a telefonvonalra emelte át.

Az R/3 távrábeszélő pótszerelvény eredeti ismertetője a HTI 1943-as könyvéből

A tenyérnyi apróság tömege 0,7 kilogrammot tett ki. Helmich Dezső és Lachstadter Ferenc magánvállalkozók készítették kétszázhatvankét példányban. Ára 1942-ben kilencvenhét pengő volt. Egy 1943 elején, a vezérkar részére összeállított tájékoztató szerint új példányok rendelése esetén a gyártásra való felkészülésre kilencven nap kellett, s cégenként havonta kétszáz darabra lehetett számítani.

Az R/3 távrábeszélő készülék eredeti típuslapja a HTI 1943-as könyvéből

Másodjára bemutatott kellékünk az R/3 távrábeszélő készülék, amelyet a tüzérség híradó-közvetlen alakulatok használtak. E műszaki alkotás kábelcsatlakozás útján lehetővé tette az adó-vevő hatvan méterről történő működtetését. Három fő részre oszlott: a 135 x 220 x 100 milliméteres parancsnoki doboz négy kilogrammot, a 615 x 265 x 140 milliméteres kezelőszekrény 9,5 kilogrammot, míg a két harminc méteres kábeldob 4,5 kilogrammot nyomott. Alkalmas volt a vezető és a beosztott közötti kommunikációra és a távvezérlésre. Az egyes módok egy kulcs segítségével állíthatóak, de arra is alkalmassá tették, hogy a felek gombnyomással egymásnak jelezzenek (úgynevezett zúgó üzem).

Az R/3 pótszerelvény kapcsolási rajza ugyancsak a HTI könyvéből Az R/3 távrábeszélő összekötése az adó-vevő berendezéssel

A parancsnoki pult áramellátását nem az anyarádióból, hanem külön 1,5 Voltos TBK-1-es száraztelepről oldották meg – ezeket száz-százötven óra után kellett cserélni –, ám a kezelőkészülék már az R/3 fűtőakkumulátoráról kapta a villanyt. Szállítását országos járművön, kézzel vagy gépkocsin végezték, telepítéséhez begyakorlott bakáknak öt perc kellett. Ketten működtették. Ára egy 1942-es adat szerint 1.200 pengő volt. A Standard Villamossági Rt. gyártotta – a rendeléstől számított nyolcadik hónapban havi száz példányt tudtak volna átadni. A doni katasztrófa idején, azaz 1943 januárjában ugyancsak kétszázhatvankét darabot tartott belőle nyilván a honvédség. (Nem a mi szakterületünk, de örömmel várnánk feleletet arra, hogy vajon ezek a számok miként jöttek ki? Gyanítjuk, valami hadszervezési oka volt – de pontosan mi? 😀 )

Az R/3 távrábeszélő készülék kapcsolási rajza

Természetesen joggal merülhet föl bárkiben a kérdés: ugyan, mi szükség volt mindezen berendezésekre? Miért kellett ember nélkül kommunikálni? A válasz egyszerű: a HTI tervezőmérnökei saját tapasztalatból tudták, mily egyszerű a működő adóállomásokat háromszögellési módszerrel hajszál pontosan bemérni, majd – amennyiben a frontvonalhoz közel fekszenek – tüzérséggel megsemmisíteni. Mivel rádiózni óhatatlanul kellett, ezért elsősorban nem a – kétségtelenül sokba kerülő – eszközöket, hanem inkább a drága pénzen kiképzett, speciális tudással rendelkező személyzetet igyekeztek védeni. Az igazsághoz hozzátartozik, a másodjára tárgyalt R/3 távrábeszélő készülék hatvan méteres hatótávja nem nevezhető túlzottan jelentősnek, ám arra mindenképpen jó volt, hogy a gondosan beásott lövegeket, jól álcázott tüzérségi figyelőket mentesítse a becsapódó gránátok repeszeitől, egyben időt adjon a saját csapatoknak a tisztességes feleletre.

Galéria

HA5KDR - HA5CBM